Süt a nap. A tavasz első sugarai boldogsággal töltenek el. Arcomat a nap felé fordítom és igyekszem minél többet magamba szívni abból, ami az elmúlt pár hónapban nem adatott meg. Halvány mosollyal az arcomon nézek a távolba, míg a busz zötykölődik hazafelé. Minden zöld lett, minden virágzik. Csiripelnek a madarak. Tökéletesen ráillik mindez a hétköznapi ember képzeletében megalkotott "tavasz" képre.
Régen utaztam buszon. Télen a hideg, Dani törött csuklója és időhiány miatt általában kocsival közlekedtünk, ami nagyon kényelmesnek bizonyult és nem akarództunk leszokni róla. Most azonban újra kísérletet tettünk, és ha az iskolába vezető út nem is, a hazafelé vezető annál inkább tetszik.
Április 19, csütörtök, kb 4 óra. Elszoktam az emberektől. A sok idétlen kamaszt leszámítva nem sok látnivaló akad a buszon és sokszor már csak akkor tud az ember leülni, ha ezektől a kamaszoktól megszabadult. Ők általában jóval előbb leszállnak. Én szinte a végállomásig utazom, ezért a maradék negyed órát ülve, a távolba meredve egy halk dallamot hallgatva/dúdolva utazok. Ezen a napon úgy adódott, hogy a leghátsó sorba ültem le, legszélén az ablak mellé. Ez egy tipikus fehér, kocka alakú, idegesítő jelzőhangot kiadó busz, mely a king-long márka jelzést viseli a hátulján. A minősége nem a legjobb, olykor nyöszörög és fújtat ha az út nem megfelelő, a kanyarokat pedig nehezen veszi. De mit is várna az ember egy busztól? Az a fő, hogy megy. Elhagyva a nagyobb falvakat, ahol sokan leszálltak, már csak 4-en utaztunk a buszon. Elől, a sofőr mögött, egy hatalmas fülhallgatót viselő fiú rázta veszettül a fejét a zene ritmusára, amit ha az ember nagyon akart, még a busz hátuljában is hallott.
Előttem a négyesben menetiránynak ellentétesen (tehát pont velem szemben), egy férfi ült. Fehér inget viselt, melyet nem gombolt be végig és egy terepszínű nadrágot. Egyik lábát az ülések melletti radiátorra helyezte, másikat teljesen kinyújtva a neki szemben lévő ülésre dobta lezseren. Ölében jegyzetfüzet, s tollát olykor oda-oda verte kissé csálé fogsorához, ahogy a busz meg-meg zökkent. Másik keze idegesen dobolt, olykor pedig haját próbálta rendezgetni, amit a nyitott ablaknak köszönhetően a szél újra és újra felkapott. Hosszú, töredezett, fakó barna haja volt, melyet laza lófarokba kötött. Állát és pajeszát szépen kreált borosta fedte. Szemei alatt hatalmas karika, ajkai kiharapdálva. Nem volt különösebben fiatal, de úgy tűnt, nem is érdekli őt annyira a kinézete, hogy tegyen érte bármit is. Arca olykor felderült és szamárfüles jegyzetfüzetébe gyorsan leírt valamit. Máskor pedig elégedetlenül idegesen húzta át mindezt. - költő- Gondoltam magamban. S mintha csak olvasna gondolataimban, szürke szemeivel rám nézett, amit gyorsabban sütött le, mint én fülig pirulva. Úgy döntöttem ennyiben hagyom a dolgot, és a távolba néztem. Ugyanakkor nem bírtam sokáig.
Mellettem 3 székkel is egy férfi ült. Valamivel idősebb, mint az előttem ülő költő, viszont rajta már jócskán meglátszott a kor. Fekete hosszú kabátot, egy régi helyenként szakadt nadrágot és egy kis francia sapkát viselt, ami alól ősz, vékony szálú haja, helyenként kikandikált. A szája körüli nevető ráncocskák és a szemei körüli szarkalábak életvidám emberre utaltak. Ráncos kezében egy régi megsárgult, agyon olvasott könyv, amit míg el nem bóbiskolt, bizonyára 100-adjára is megpróbált elolvasni. Az orrán lévő vastag lencséjű szemüveg épp, hogy nem csúszott le. Mókás látványt nyújtott. Valami megfogalmazhatatlan érzés kerített hatalmába. Én is így szeretnék megöregedni. Egy kedvenc könyvvel a kezemben, boldogan.
De a buszról előbb vagy utóbb sajnos le kell szállni. Ezért hát kénytelen voltam felállni, elbaktatni a jelzőgombig, megnyomni, hallani ahogy jelzésképpen lejátssza a szokásos idegesítő dallamot, majd mikor leáll, leugrani róla. És ahogy az pöfékelve elhajt, már nem gondolok a megnemértett költőre és az öreg bácsira a buszról. Újra csak a tavasz illatát érzem, élvezem ahogy a szél a hajamba kap és gyönyörködöm a cseresznyefa gyönyörű virágaiban. Útnak indulok hazafelé, hogy újra visszacsöppenhessek a valódi életembe, oda ahol azelőtt voltam, hogy felszálltam volna a buszra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése