Melanie

Egy vekker éles hangja hasít bele a csöndbe megtörve ezzel a nyugalmat. Fél hét van. Fülsüketítő sípolását abba nem hagyva kiáltozza a világnak: - Ideje felkelni! - Kisvártatva azonban egy kéz jelenik meg rajta, amely indulatosan vágja le a földre. A hajcsár pedig fájdalmasan csapódik a hideg kemény fapadlóhoz, pattan rajta kettőt, majd elhallgat.
A kéz tulajdonosa az ágyon fekszik. Meztelen felsőteste kilóg a vékony pamut pléd takarása alól, fenekének íve szemtelenül von kérdőjeleket maga után. Nyögve húzza ki kezét felsőteste szorításából, hogy elzsibbadt tagjait kinyújtóztassa. Feje mozdulatlan, csupán az arcán megjelenő kellemetlen grimasz az, ami elégedetlenségére utal.
– Kurva másnaposság! – motyogja magának. Kezeit kinyújtja, lábujjait behajlítja, pár pillanatig megfeszül majd teste újra elernyed. Másodpercekig csak fekszik mozdulatlanul. Kezét lassan húzza arca felé, majd egy durva mozdulattal előbb borostáján, ezt követően pedig sötét haján futtatja azt végig.
Szemei lassan nyílnak ki, ám a napfény élesen vág bele retinájába, mely hunyorgásra készteti őt. Arca eltorzul a hirtelen fénynyalábok ostromától.
- Francba! – Kapja kezét szeme elé, melyet fürge pislogások közepette igyekszik nyitva tartani. Kételkedve pillant végig a szoba azon részén ami most láthatóvá vált számára. Fel sem fogja a körülötte uralkodó káoszt, s annak okát. Papírok, széttépett fecnik és pár kósza ruhadarab hever a földön. Vonakodva pillanat zoknija egyik felére, amit még elalvás előtt rántott le indulatosan lábáról és hajított félre. Mi történt itt?
Vontatottan, nagyot sóhajtva fordul át hasáról hátára. A pléd pedig, ami eddig szemérmetlenségének takarását volt szolgálni hivatott, lazán hullik le róla. Sötét szemeivel futólag körbetekint lakásának további szegletein, pillantása viszont végül a plafonon állapodik meg. Szapora lélegzetvétele, már-már zihálásra hasonlít. Kezét mellkasára téve kényszeríti magát nyugodt levegővételre.
Csak sóhajtozik, arca merengő. Nem akar felkelni. Feje lüktet, szíve sajog, minden porcikája fáj. Percek telnek el így. Oldalára fordulva pillant le az ágyáról, hogy az imént levert vekkerét szemügyre vegye. Látszólag sérületlen, szemei azonban az óramutatójára siklanak, miszerint már 10 perccel is elmúlt fél hét. Kelletlenül dobja vissza magát az ágyára, agyában megfordul, hogy talán beteget jelent, végül azonban egy sóhaj kíséretében felül. Lassan fordul le lábaival ágyáról. Talpa óvatosan érinti a hideg padlót.
Arcát tenyerébe temetve, könyökével térdeire támaszkodva piheg. Ásít. Éjjeliszekrényén azonban megpillantja ’A cetlit’. Képek villannak be előtte, de gondolni se akar rájuk. Két ujja közé csippenti, rápillant, majd lassan a földre ejti. Az írás rajta olvashatatlan. Mintha csak eső mosta volna el, a betűk kesze-kuszák, homályosak, már-már kivehetetlen a szöveg. Szemeit lehunyja, erősen koncentrál a felejtésre.
Csak egy újabb nyögés kíséretében áll fel. Kezeit derekára téve próbálja minden csigolyáját kiropogtatni, törekvése viszont nem jár sikerrel. Lassan görnyed vissza. Fürdőszobába indul, útközben viszont felmarkol egy adag fájdalomcsillapítót és egy ásványvizes üveget is. Félkézzel bajlódik az üveg kupakjával, majd mikor már végre kinyitja, hanyag mozdulattal ejti szájába a pirulát és egy nagy adag vizet zúdít rá.
Mikor átlépi a fürdőszoba küszöbét, egy pillanatra megáll. Szemei a tükörről visszatekintő 25 év körüli férfira tévednek. Arcát sötét borosta és rendezetlen haj keretezi, az éjfekete szempár körül pedig egy-egy sötétbarna karika éktelenkedik. Ajka fintorra húzódik. Nem szereti ilyen állapotban elhagyni a lakást.
Csapot nyit, és bízva abban, hogy talán segít hideg vízzel öblíti le arcát. A várt hatás azonban elmarad.
Fogkeféjéért nyúl, melyet a csapból folyó vízsugár alá dug, pár percig csak áztatja, majd fogkrémének tetejét lepattintva egy keveset a sörtékre nyom. Monoton fogmosásba kezd. Fél kezével a mosdó oldalára támaszkodik, szemeit behunyja, s csak sikál. Mikor úgy érzi végzett, köp, száját kimossa és kiballag a fürdőből.
Meztelenül sétál át a nappalin ki a konyhába, s nyitja ki hűtőjének ajtaját, melyen akarva akaratlan megakad tekintete. A cetlik szinte teljesen befedik azt, írásuk hasonló az éjjeliszekrényen látott papírfecnihez. Tejet vesz elő, majd kávét rak föl. Míg az kotyog, ebédlőasztalához ül amin különböző újságok, papírlapok és pár további fecni hever. Idegesen kezd el kotorászni a nagy kupacban mígnem egy gyűrődött rajzlap nem akad kezébe. Női arckép. Nevet, fogai megcsillannak, szemei mosollyal telnek meg, arcán pír, kétoldalt gödröcske. Ajka megrándul az elfojtott mosolytól, de jó kedve hamar tova is száll. Eszébe jut az este, kezei, melyek grafittól maszatosak, a ceruzák, melyeknek hegye már tompa és a nő, aki minden szempontból megfelelő. Borzadva dobja el magától a lapot, kezei halántékára csúsznak és apró körkörös mozdulatokat leírva igyekszik az éppen kialakuló káoszt elsimítani.
Feláll és visszamegy a fürdőbe. Zuhanyfülkéjébe állva megnyitja a csapot és csak élvezi, ahogy a forró víz oltalomként hullik bőrére. Arcát a vízsugár felé fordítja. A gondok, csak úgy mint az izzadtság és a kosz hevesen peregnek le róla egy szempillantás alatt.
Mikor végez, törülközőt tekerve csípője köré a hálóba indul, ahol farmert és inget vesz. Laptopját hónalja alá csapja, s visszaindul a konyhába. Fél kézzel söpör le asztaláról mindent, hogy helyet csináljon magának. Mikor felnyitja a készüléket már gépelné is jelszavát, valami azonban nem stimmel. Szemöldökét felhúzva próbál rájönni a turpisságra. Valami gond van a betűk sorrendjével.
- Melanie - olvassa fel, ajka némán formálja a szavakat. - Melanie - ízlelgeti tovább, s nem érti, ez hogy lehetséges. A klaviatúra az éjszaka alatt táncot járva egy női nevet rakott ki magából csak úgy?
Talán megőrült? Szemét idegesen hunyja be, száját egy másodpercre összeszorítja, fél kezével alkarjába csíp.
- Talán csak egy álom... – mondja ki hangosan és rémülten veszi tudomásul, hogy magához beszél.
Értetlenkedve csukja le gépe tetejét. Hirtelen pattan fel székéről és tölt magának a már kihűlt kávéból. Tejet löttyint bele, majd undorral az arcán hajtja le egy húzásra. Magának sem tudja megmagyarázni miért, de menekülni akar. Azonban nincs hová mennie, ez a gondolat pedig jeges fuvallatként érkezik, s mindenét átjárja. Üveges tekintettel bámul maga elé, és nem gondol semmire. Üres.
De nem engedheti meg magának, hogy üres poharával a kezében álldogáljon. Munkába kell mennie.  Kötelességtudóan zakójáért nyúl, megfogja aktatáskáját, felkapja a kocsikulcsot az étkezőpultról és elindul kifelé.
Komótosan döcög a régi piros Volkswagen. Nem akaródzik munkába menni ő sem. Kéne már a változatosság. Egy irodában ülni egész nap, akár merről nézte nem tűnt számára izgalmas munkának. Már mikor megpályázta tudta, hogy nem lesz az. Pénzre viszont szüksége van és még ez is jobb, mint  bármi más amivel eddig próbálkozott. Diplomájával nem tudott mit kezdeni, így mindig máshol próbált szerencsét. Jelenlegi munkahelyén viszont sejtelmei és félelmei végül beigazolódtak. Az ember az életét is megunta azalatt az idő alatt, amit a robotolással töltött.
Hirtelen nagyot kell taposnia a fékbe. Figyelmét elkerülte a jelzőlámpa fénye, és kis híján teljes sebességgel belehajtott az előtte álló autóba. A jármű csikorogva áll meg.
Főhősünk viszont egyik döbbenetéből a másikba esve veszi észre, hogy az előtte álló autó rendszáma Melanie-01. Levegőt sem vesz, csak pislog. A levegő megfagy, épp úgy, mint az ereiben rohanó vér, mely legszívesebb oxigénért kiáltana. Nem tér magához. Csak futólag suhan át agyán a gondolat, hogy ennyi betű egyszerre még egy fizetett rendszámtáblán sem lehetne, jobban érdekli inkább, hogy ki lehet ez a Melanie. A sors játszik vele? Vagy csupán megőrült? Ki tudja..
A lámpa viszont végre újra zöldre vált és szinte zombiként teszi meg útja további részét.
Megérkezve elfoglalja szokásos helyét az iroda előtt, kifizeti a parkolást és elindul befelé. Fancsali mosolyt erőltetve arcára köszön a recepciós pult mögött ülő jól öltözött hölgynek, aki látszólag már ezért a mosolyért is mindenre képes lenne. A férfi azonban nem tulajdonít különösebb jelentőséget a mindennapos jelzéseknek. – Csak kedves, ez a munkája. – Intézi el ennyivel és tovább caplat a lift felé. A gombot megnyomja, gondolatai viszont elkalandoznak. Nem érti mi történik. Csak a lift lágy jelzőhangja rángatja vissza a valóságba. Amikor a liftajtó kinyílik páran rögtön kiugranak és csupán a még ott álldogáló 3 ember közé száll be. Megnyomja a 4-es számú gombot, majd unottan figyeli, ahogy a lift ajtaja bezárul. Orrát megcsapja az izzadtságszag. Rémülten szimatol a levegőbe, remélve, hogy ez nem az ő illata. A mai reggel eseményei után elképzelhetőnek tartja, hogy már többször is megizzadt. Azonban megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy amint az egyik csapzott hajú férfi távozik, a szag vele együtt elillan.
Emeletére érkezve egyenesen az asztalához indul. Átlép bár papírhalmazon, köszön pár további alkalmazottnak, majd egy sóhajtás kíséretében belesüpped székébe.
Az órák pedig csak telnek. Munkája elvonja figyelmét, nincs ideje miért kezdetű kérdéseivel foglalkoznia. Gépel, olykor utánanéz valaminek, ismét legépel valamit vagy felveszi a telefont. Unottan néz körbe az irodában, kényszeredetten felnevet valamin vagy bájcseveg valakivel. Ki se lát a munka mögül. Igyekszik mindennek az érdemi részét végezni. Utoljára hagyta meg tehát az ügyfelek felhívását, abban bízva, hogy délután fele talán már magabiztosabb, megnyerőbb lesz a hangja. A nevek ezernyi post- it lapocskára felírva borítják el monitorjának legszélét.
Letép egyet, maga elé veszi és a telefonkönyvért nyúl.
– Ana Tucher – olvassa fel, s random felcsapja a telefonkönyvet. Keze rémülten hullik le róla és a telefonkönyv a földre zuhan, amint meglátja az első nevet. – Melanie – pislog. Kínosan néz körbe, látta-e bárki is előbbi incidensét. Hálásan nyugtázza, hogy mindenkinek van annál fontosabb dolga is, mint hogy egy szerencsétlenre figyeljen.
Vontatottan hajol le telefonkönyvéért, ahol Melanie immár Stone, Smith, Mc’donald, Tayler és még sok más vezetéknévvel mered rá vissza.
Nem bírja tovább. Post-it-jeit összeszedi és a telefonálás gondját egy kollégára bízza rá, aki hosszas győzködés és ígéretek sora után elvállalja a pluszmunkát.
 – Erre inni kell! – Ismételgeti magában. Fejét fogja, ujjai durván hajába markolnak. Üvölteni akar, de tudja, hogy nem teheti meg. Főnökénél fejfájásra és hányingerre hivatkozik, aki rögtön hazaparancsolja. Ő pedig kapva ezen a lehetőségen sebesen hagyja el az irodát.
Nem száll kocsiba, nem tartja magát megbízhatónak. Inkább gyalog indul el a helyi kocsmába. Gyorsan és nagyokat lép. Más nem tudna vele lépést tartani. Az eső szemerkél, de őt ez egy cseppet sem zavarja. Emlékezteti a még otthon kihasznált nyugodt pillanatokra, amiket a forró víz alatt töltött el a zuhany alatt. Arcát az ég felé fordítja, s reméli, hogy a cseppek épp úgy lemossák róla a gondokat, mint az erős vízsugár.
A kocsma ajtaján belépve megáll egy pillanatra. Délután 4 órakor a helység kihalt. Csak pár alkoholista és hajléktalan üldögél a bárszéken vörösödő orral, poharának alját bámulva.
Mielőtt leülne zsebéből kihalássza pénztárcáját, s egy 5 dolláros bankjegyet tesz le maga elé.
 – Ismét itt? – csóválja fejét a kocsmáros, és választ nem várva rutinos mozdulattal vesz elő egy whiskys üveget. Gyorsan tölti ki a zavaros réz színű italt, majd felmarkolja a bankót és arrébb megy. A férfi pedig követve a többieket lehajtja fejét és egyenesen poharának legaljára néz.
Gondolatok cikáznak agyában. Az egész életét végiggondolja azalatt az idő alatt, míg szájában ízlelgeti a kesernyés italt.
– Nem őrülhettem meg... – mondja el nagyjából harmadjára is és legszívesebben arcul csapná magát, amiért ezt is magával vitatja meg. – Mit keresek itt? – néz körbe bánatosan. Nem érzi helyén valónak, hogy már délután a kocsmában kötött ki. Bűntudatosan tolja el magától az italt. Arca ezernyi ráncba szalad. – El kell mennem. – jelenti ki, mintha valaki máshoz beszélne, és elhagyja a kocsmát.
Feltépi a kocsma ajtaját, ám amint kilép rajta beleütközik valakibe. A férfi egyensúlyát elvesztve zuhan a földre, ahol beveri fejét és egy pillanatra elsötétül minden.
Mikor szemét nyitja, egy rövid ideig úgy véli, hogy már a mennyországban van. Ám kisvártatva észreveszi, hogy erről szó sincs. Az esőcseppek még mindig az arcát mossák, ám valaki egyenesen fölé hajol. Női alaknak véli, ám nem biztos benne egészen. Látja, hogy gesztikulál, segítene neki, olykor a fejéhez kap és végigsimít arcán. Homályos tekintete csak lassan tisztul ki.
- Uram Isten! Jól vagy? – kérdezi egy hang. Dallamos hanglejtése csiklandozza a férfi fülét.
Nyögve ül fel és ő is a fejéhez kap. Bizony belehasít a fájdalom, nem kicsit eshetett.
- Őő... Igen, persze. – hunyorog vissza a sötét alakra.
- Biztos? – hajol hozzá aggódóan a női alak. Arca és vonásai immár kivehetőek.
Áramütésként hasít a férfi tudatába a mindent elsöprő felismerés. Csillogó szemek, gyönyörű mosoly, lágy esésű haj... Ez Ő! A nő, akit megálmodott. Élőben talán még szebb is, mint papíron. Egyszerűen tökéletes.
Képtelen megszólalni, csak bárgyún mosolyog a lányra. El sem hiszi, hogy ilyen szerencséje van. Vajon mivel érdemelhette ki?
- Izé... én... khm.
- Gyere hadd segítsek! – nyújtja felé kezét a lány, hogy felsegítse a férfit a földről. – Sajnálom, nem vettelek észre.
- Ne hülyéskedj az én hibám! – találja meg végre hangját ő is. Ámuldozik. Olyan valóságszagú az egész mégis fél, hogy ez az egész csupán csak egy álom. Egyfelől az egész nagyon konkrét, megfogható, de ez a tökéletesség nem tartozhat a valóságos, szerethető dolgok közé. Azt kívánta hát, hogy soha ne érjen véget. – Sétálunk egyet?
- Persze, miért ne? – mosolyog rá vissza a nő is.
És már indulnak is. Lassan lépkednek egymás mellett átlagos témákról beszélgetve, például, hogy milyen az idő, ki hova készült mielőtt összeütköztek és milyen napjuk volt eddig. Lopva pillantanak csak egymásra, többnyire cipőjük orrát figyelik mindeközben. A férfi nehezen állja meg, hogy ne bámulja a nőt folyton, de igyekszik tisztelettudóan viselkedni vele szemben.
A nő pedig, csak úgy mint a férfi rajzán, tökéletes. Tökéletes kívülről és tökéletes mint nő! A férfi először érezte úgy, hogy igazán boldog. Felszabadultan nevetett és örült, ha mosolyt csalhatott a nő arcára is.
Ám a búcsú pillanata egyre csak közeledett, az elválás pedig nem ment könnyen.
- Félre ne értsd, - kezdte a férfi – de nagyon örülök, hogy beléd szaladtam. – mosolygott a nőre, aki viszonozta sugárzó mosolyát.
- Sajnálom, hogy megütötted magad. Találkozunk még?
A férfi szeme felcsillant a kívánság hallatán, és természetesen rögtön igent mondott. Végül abban maradtak, hogy majd hívják egymást.
A nő egy megsárgult lapocskát húzott elő, tollat kotort ki retikülje aljáról és elegáns mozdulatokkal karcolta rá nevét és telefonszámát. A férfi mindeközben a nő arcát figyelte. Tökéletes sima bőrét, dús szempilláit, a gödröcskéket az arcán és alig várta, hogy hamarosan újra találkozzanak.
A nő búcsúzóul csókot nyomott a férfi arcára és kezébe nyomta a papírlapocskát.
- Hívj! – mosolygott rá, majd elsuhant.
Hirtelen nagyon egyedül maradt. Még érezte a csók nyomát, melybe egy pillanatig bele is szédült és érezte az illatot, ahogy szép lassan elpárolog körüle. Percek teltek el, mire magához tért előbbi döbbenetéből és útnak indult kocsija felé.
Már-már meg is feledkezett a papírlapról amit a kezében szorongatott. Úgy döntött egy gyors pillantást azért még is vet rá. Ekkor döbbent rá, hogy a nő nevét még csak meg sem kérdezte. Elöntötte a bűntudat, de úgy érezte, most már kár ezen zsörtölődni.
A mosoly az arcára fagyott, lábai pedig gyökeret vertek, mikor megpillantotta az elegáns kézírást.
„Melanie” és egy szám, mely csak pillanatokig volt látható, az eső ugyanis rögtön elmosta.
Jeges rémület járta át. Azt sem tudta merre forduljon. Csüggedve fordult arra, amerre a nő elrohant és legszívesebben üvöltve szaladt volna utána. Tudta azonban, hogy már nem éri utol. Kétségbeesetten emelte közelebb arcához a papírlapocskát, és igyekezett rajta kivenni a telefonszámot, ám minden hiába. Az eső precíz, tökéletes munkát végzett. A férfi pedig tehetetlen volt.
Üvöltés hasított bele a néma tájba. Átjárta a madarakat, a fákat, visszaverődött a házak oldaláról és végigcikázott a város minden szegletén. Az esőcseppek magukat megadva remegtek meg a hirtelen hanghullámoktól. A világ lassan elsötétült és csak az üvöltés volt hallható.
Az üvöltés pedig szépen lassan egyesült a vekker éles hangjával. A hanggal, mely azt hirdeti: - Ideje felkelni! – új nap virradt.